Jó Gazda Agrárvállalkozók lapja
Hosszúcsapos váltómetszés
Általában nagyobb tőketerhelést jelent, amellyel azonban, átlagosan jó termőhelyi körülmények között, a legtöbb fajtánál élhetünk. Miután metszéskor a cser egy részét is eltávolítjuk, ezért e metszésmódot csercsapos váltómetszésnek is nevezzük. Az első évben ezúttal is kétrügyes csapot hagyunk, amelyből később cser és termőalap lesz. A második év tavaszán a rügyekből két vessző áll rendelkezésünkre. A fölsőt most négyrügyes hosszú csapra, az alsót kétrügyes rövid csapra metsszük (2. ábra). A harmadik évben a hosszú csapot a rajta fejlődött vesszőkkel és cseralappal együtt eltávolítjuk. Az előző évi rövid csap fölső vesszejét hosszú csapra, az alsót rövid csapra kurtítjuk. A negyedik és a további években is hasonlóképpen metszünk. A letermett hosszú csap eltávolítása után ismét egy hosszú és egy rövid csap marad a termőalapon.
E metszésmóddal hosszú csap alatt mindig hagyunk egy- vagy kétrügyes rövid csapot (attól függően, hogy a vessző mennyire fejlett). E rövid csap elsődleges feladata, hogy általa leváltsuk a letermett hosszú csapot, és megakadályozzuk a különben igen gyors fölkopaszodást. Miután elsősorban nem termést várunk belőle, hanem a jövendő termőalapot a termővesszővel, ezért ugarcsapnak nevezzük. Természetesen termés is képződhet rajta, de elsődleges célja a hosszú csap leváltása, és ezzel a felkopaszodás megakadályozása. A hosszúcsapos metszéssel jobban megterheljük a tőkét, mert több fürt képződik, ezért termékenyebb talajon, jobb tápanyagellátás esetén ajánlható. Ha kevésbé akarjuk terhelni tőkénket, akkor a hosszúcsapos váltómetszés szabályai szerint – rövidcsapos váltómetszést végezzünk. Ekkor természetszerűleg a hosszú csap (a termőcsap) szerepét a fölső helyzetű kétrügyes rövid csap veszi át, az alsó rövid csap pedig az ugarcsap feladatát tölti be.
- ábra. A hosszúcsapos váltómetszés az első három évben (Kiindulás a kétrügyes csap (A). A második év tavaszán a rügyekből nyert vesszők közül a fölsőt négy, az alsót két rügyre metsszük (B). A harmadik évben a letermett hosszú csapot eltávolítjuk, az előző évi rövid csap fölső vesszejét hosszú, az alsót rövid csapra (ugarcsapra) metsszük (C)) (CZÁKA és VALLÓ, 2000)
Szálvesszős (félszálvesszős) váltómetszés közös termőalappal
Lugasművelés esetén ritkábban használjuk, mivel a legtöbb esetben elegendő a rövid- illetve a hosszúcsapos váltómetszés még magas szőlőlugasok esetében is. Leggyakrabban kombinált lugasok esetében használhatjuk, illetve oldallugasok kialakításánál, ahol alacsony vagy középmagas kordonokat alakítunk ki. Mindenekelőtt az apró fürtű fajták metszésére ajánljuk, illetve amelyek vesszőinek elsősorban a fölső rügyei termékenyek (3. ábra). A Moser-féle magasművelésű tőkék gyakori metszésmódja ez.
- ábra. A szálvesszős váltómetszés az első négy évben (Kétrügyes csap a kiindulás (A). A második év tavaszán a rügyekből nyert vesszők közül a fölsőt szálvesszőre, az alsót kétrügyes ugarra metsszük, és a szálvesszőt vízszintesre kötözzük (B). A harmadik évi állapot metszés előtt és után (C). A metszésmód a negyedik évben, beavatkozás előtt és után (D)) (CZÁKA és VALLÓ, 2000)
A szálvesszős váltómetszés elve és szabályai a hosszúcsapos váltómetszésével lényegében megegyeznek. Az első év tavaszán kétrügyes rövid csap a kiindulás, amelyből majd a termőalapot kialakítjuk. E kétrügyes csapból a következő tavaszon két fejlett vessző áll rendelkezésünkre. A második év tavaszán a fölső vesszőt szálvesszőre (9-12 rügyre) metsszük, az alsót pedig rövid csapra, amely az ugarcsap szerepét tölti be. A szálvesszőt vízszinteshez közeli helyzetben kikötjük, mert a rügyek így jobban fakadnak. A tenyészidőben rügyei kihajtanak, és számos fürtöt hoznak. Őszre az ugarból két erőteljes vesszőt kapunk.
A harmadik év tavaszán az előző évi letermett szálvesszőt a cseralappal együtt eltávolítjuk. Az új szálvesszőt az előző évi rövid csap fölső vesszejéből metsszük, az alsó vesszőből ismét rövid csapot (ugarcsapot) hagyunk. Őszre a szálvessző leterem, az ugaron pedig két erőteljes vessző fejlődik. A negyedik és a további évek tavaszán is hasonlóképpen metsszünk. A letermett szálvesszőt tőből eltávolítjuk, a tavalyi ugar fölső vesszejéből szálvesszőt, az alsóból ismét ugart hagyunk.
A szálvesszős váltómetszés gyakorlatában fontos, hogy a szálvesszőt lehetőleg vízszintesre kössük le. Ügyeljünk, hogy ezt a rügyfakadás előtt végezzük, mert később a zsenge hajtások könnyen letörnek. Ha a szálvesszőt magára hagyjuk, akkor a kihajtás idején többnyire a függőleges vagy ahhoz közeli helyzetű, és elsősorban a fölső rügyei fakadnak ki (később, a termés súlya alatt majd leívelődik). Ennek következtében az alsóbb helyzetű ugarcsapon gyengén fejlett vesszőket kapunk, amelyből lehetetlen a szálvesszős váltás. Mindez a termőalap, illetve a tőke gyors fölkopaszodásához vezet. A magára hagyott, úgynevezett lengő szálvesszők többnyire összekuszálódnak, a rendezetlenség benyomását keltik, és lombozatuk megvilágítása is kedvezőtlen. A fürtökkel terhelt szálvesszők rögzítés nélkül könnyen ki is törhetnek. Mivel a tőkék a szálvesszős metszés mellett kopaszodhatnak föl a leghamarabb, ezért különösen fontos, hogy rendszeresen hagyjunk ugarcsapot, és időben kötözzük le a szálvesszőt. A leívelés a szálvesszős (félszálvesszős) metszés olyan különleges változata, amikor a fölkopaszodás ellen nem ugarcsappal, hanem a szálvessző lehajlításával védekezünk.
Összeállította: Baltazár Tivadar
