Egyre többen tartanak csüngőhasú disznót

Az ezredforduló óta egyre többen foglalkoznak háztáji sertéstenyésztéssel. Nálunk az utóbbi időben egyre többen foglalkoznak egy Vietnámból származó sertés, a vietnámi csüngőhasú tenyésztésével. Az itt fellelhető egyedek nagy része német tenyésztésből származik, színük fekete, de akadnak közöttük foltosak (szürke, fekete, fehér) is. Ezek az állatok  jóval nagyobb tömegűek, mint ázsiai rokonaik. A sertések homlokán feltűnően erős ráncok vannak. Testük aránylag rövid, hasuk csüngő, lábuk a többi sertéséhez képest jóval rövidebb, viszont a fejük a  törzshöz viszonyítva elég nagy, tokásodásra is hajlamosak. Fülük hegyes, szétálló, farkuk egyenes, a végén bojtok vannak. Feltűnően nagy agyarfoguk van, főleg a kanoknak. A csüngőhasúnak 14–16 csecsbimbója van. Érdekesség, hogy ezen a sertésen hibás csecsbimbó ritkán van. A szaporaságát illetőleg ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint az közönséges sertésnek, de ennek a fajtának a malacai már a 6. héten rendesen esznek, és leválaszthatók. A vietnámi malac kifejlett testtömege 60–100 kg körüli, de ez a takarmányozástól is függ. Ezt a vágótömeget egy év alatt éri el a disznó. Aranyszabály, hogy nem szabad túl zsíros táplálékkal etetni a csüngőhasú disznót, mivel kimondottan hajlamos a hízásra, ha viszont nem megfelelő a  takarmánya, akkor nem lesz elég zsírja. A tapasztalatok azt mutatják, hogy legjobb úgy 70–80 kilósan levágni az állatokat. A csüngőhasú nagyon ellenálló a betegségekkel szemben, egyebek között ezért is foglalkoznak olyan sokan a tenyésztésével. Igénytelen állat, a legegyszerűbb ólban is jól megvan. Ha a szabadban fedett területet alakítunk ki neki, gödröt ás, szalmát hord bele, és a koca ott meg is fial. A kocát és  kant nyugodtan együtt lehet tartani, mivel a kan, nem bántja a kismalacokat.

-pint-