Szőlészek kontra méhészek – a szőlő legfőbb ellenségei nem a méhek, hanem a darazsak

Méhész ismerősöm a minap azon kesergett a közösségi platformon, hogy telephelyet kell változtatnia, mert a szőlész megtiltotta neki a méhcsaládok további állomásoztatását a szőlőjében, mondván: méhei minden évben megdézsmálják a termést.

Nem új keletű a méhészek és a szőlészek vitája. A szaksajtó már évszázaddal ezelőtt is cikkezett arról, hogy a szőlészek a méheket tartották felelősnek a károkért, amelyet a rovarok, főleg a darazsak, okoztak az érett szőlőfürtökben. Az Méhészet c. lap 1914. januári száma például arról tudósított, hogy Németországban, a Mosel-parti régióban késhegyre menő vita alakult ki a méhészek és a szőlészek között. Hiába állították az előbbiek, hogy a méhek rágószerve gyenge, nem tudják megbontani a szőlőszemet, az indulatok olyannyira elszabadultak a két ágazat művelői között, hogy a „hatóságnak is közbe kellett lépnie”. Bíró felügyelete mellett végezték el a következő bizonyítást: kiszemeltek egy erős méhcsaládot, mézkamráját kiürítették, és abba egy szép. érett szőlőfürtöt akasztottak, amelyről előzőleg az összes hibás szemet eltávolították. A fürt mögé és utána lépkezdéses kereteket helyeztek be. Miután a méheket a mézkamrába beengedték, a kaptárt hivatalosan lepecsételték. A kaptárt két hét elteltével felbontották és megállapították, hogy a méhek kiépítették és mézzel megtöltötték a lépkezdéses kereteket, de a szőlőt nem érintették, az szépen megsárgulva, teljes épségében lógott a keretek között. Bizonyítást nyert tehát, hogy a szőlőszemet a darazsak kezdik ki erősebb rágójukkal, de a megbontott, megrepedt szőlőhöz már a méh is hozzáfér, ahogy egy lehullott, megrepedt gyümölcs levéhez is.

A csaknem 60 éve megjelent szaklapok arról cikkeztek, hogy a szőlősgazdák és a gyümölcstermesztők maguk is tartottak néhány méhcsaládot, hogy a növények megporzása ne legyen bizonytalan. Ezeket a méhcsaládokat azután ősszel a beteg, sérült gyümölcsök eltávolítására használták. Mert ha a nyári kánikula szárazsággal is párosul, felgyorsul a szőlő érése, héja vékonyabbá válik, és könnyen reped. Ha a száraz időszak után kiadós eső következik, a szőlőtőke felszívja a vizet, de a szőlőszem már nem tud kellőképpen tágulni, ezért a héj megreped. A méhek hasznos munkát végeznek azzal, hogy a szőlő nedvét összegyűjtik, ezzel ugyanis akadályozzák a szőlőbetegségek terjedését. A betegségek mindig a sérült szemeken jelentkeznek, és utána terjednek át az egészséges szemekre is.

Említésre érdemes Faluba Zoltán volt igazságügyi méhészszakértő témával kapcsolatos meglátása is. „Nagyon sokan nem tudnak különbséget tenni a két rovar, azaz a méhek és a darazsak között”– véli. A Dúsában (Rimaszombati járás) méhész, tanító családba született Falubáról tudni kell, hogy Örösi Pál Zoltán professzor egyik legközelebbi munkatársa volt a gödöllői Méhészeti és Méhbiológiai Kutatóintézetben, amelyet az 1899-ben alapított Magyar Királyi Méhészeti Gazdaság átszervezésével hoztak létre 1942-ben. Az eredetileg szintén tanító Faluba Nagymegyer, Keszegfalva és Megyercs térségében működött, itt kezdett el önállóan méhészkedni, majd a komáromi régió méhegészségügyi felelősévé nevezték ki. Nyugdíjazásáig – kisebb-nagyobb szünetekkel – Gödöllőn maradt. Faluba rendszeresen publikált méhészeti szaklapokban, több könyvet adott ki, számos szakmai kiadványt fordított le szlovák, cseh és orosz nyelvről. Munkásságának köszönhetően olyan neves méhészek közé sorolják őt, mint amilyen Ambrózy Béla, Örösi Pál Zoltán vagy Balogh Bálint volt.

A szőlő legfőbb ellenségei tehát nem a méhek, hanem a darazsak, melyek megrágják az érő szőlőszem héját, kirágják a belsejét. A visszamaradt émelyítő szag még több darazsat vonz a szőlőbe. Más kérdés, hogy szerencsés-e telephelyszerűen ott állomásoztatni a méheket, ahol gyakran permeteznek. Márpedig a hagyományos módon művelt szőlészetben tavasztól őszig sokszor kell permetezni.

Gágyor Alíz