Állattartó kisgazdák tapasztalatai

Leépülőben a háztáji állattartás

„Ha egy héttel korábban jött volna, még tehenet is talált volna az udvarban, de így már csak a malacok és hízóbikák maradtak, és egyre komolyabban foglalkoztat az a gondolat, hogy őket is eladjuk és abbahagyjuk az egészet”, fogadott Kálozi Ferenc ekecsi magángazda, aki közvetlenül a rendszerváltás után fogott hozzá a gazdálkodáshoz, amit azóta is megszakítás nélkül folytat. Méghozzá a sokak által lenézett és gazdaságtalannak tartott, nemegyszer konfliktusokat is okozó háztáji állattartásra és gazdálkodásra összpontosítva, amelyet a rendszerváltás óta a hazai mezőgazdaság egyik megváltójaként szoktak emlegetni hangzatos távlati támogatásokat ígérgető minisztériumi koncepciók. Miközben a valóság kemény és könyörtelen környezeti és piaci feltételek közé kényszerítette úgy ezeket a kisgazdákat, hogy előzőleg nem készül(het)tek fel, illetve nem kaptak kellő támogatást arra, hogy a külföldi dömpingáruk behozatala miatt a  saját értékesítési lehetőségeitől megfosztva, korlátolt beruházási forrásokkal vagy anélkül küszködve állni tudják a versenyt. Sokan mégis belevágtak, sokan bele is buktak.  Három évtized kemény munka után mára Kálozi Ferenc is eljutott oda, hogy már nem lát benne lehetőséget, nem fűz sok reményt ehhez a tevékenységhez. Amint mondja, szép lassan fokozatosan leépít mindent, bár azt azért hozzáteszi, amíg ő él, és mozogni tud, addig a családban a saját maga által nevelt állatok húsát fogják enni.

Az önmagát fenntartó és piacra is termelő háztáji gazdaság történetéből kiderül, hogy a családi vállalkozás 1992-től indult, feleségével először zöldségtermesztéssel foglalkoztak, de az értékesítési lehetőségek beszűkülése után 1994-től szántóföldi növénytermesztésre és állattartásra tértek át. Kálozi Ferencnek eredetileg is mezőgazdasági végzettsége van, így azzal tisztában volt, hogy a szántóföldön megtermelt gabonát úgymond „bőrbe csomagolva” kinevelt állati termékek formájában tudja a legjobban értékesíteni. Sertéseket, teheneket és hízómarhákat nevelt. Korábban 5-6 tehenet, 8-10 hízóbikát, 12 anyadisznót is tartott évente, ehhez a 20 hektár saját földterülethez további 40 hektárt bérelt, hogy az állomány takarmány-igényét ki tudja elégíteni. Sokan emlékeznek még az új évezred kezdetén beindult „sertés-boomra”, majd az azt követő leépülésre, amikor a falusi házak udvaraiból eltűntek a hízók, s velük együtt nagyon sok más gazdasági haszonállat. Ők akkor is állva maradtak, bár a nehézségeket ugyanúgy megszenvedték.

„A kezdeti felfutás után főleg az üzletláncok megjelenésével és elterjedésével egyre inkább csökkent az érdeklődés és az igény a háztáji termékek iránt”, kapcsolódott be beszélgetésünkbe a feleség, Georgina (Györgyi? – a nevet kérem pontosítani), ez a mai napig tart. A frissen fejt tejet már csak saját használatra, sajtok, túró készítésére és az állatok etetésére használták, a vágóhidakkal is nehéz az együttműködés, hiszen nem kínálhatnak nagy létszámban levágásra érett állatokat, így csak a feldolgozók kegyeire hagyatkozhatnak. Ebből a pozícióból el kell fogadniuk azokat az árakat, amelyeket kínálnak. Az utolsó tehenet például – írd és mond – 384 euróért adtam le a vágóhídra, mondja ironikusan Kálozi Ferenc, – ebből 60 eurót az állatorvosi igazolásért még ki kellet fizetni – teszi hozzá a felesége. Ilyen árviszonyok mellett nem csoda, hogy velük együtt sokan felteszik a kérdést, megéri még állatot tartani. A nagyüzemek már régóta választ adtak erre a felvetésre, az üresen kongó, elhagyott, begyomosodott istállók és állattartó telepek sora bizonyítja, hogy valami komoly gond van az ágazat belső egyensúlyával. miközben a működő mezőgazdaság egyik axiómája a növénytermesztés és az állattartás kiegyensúlyozott összehangolt működtetése.

Kálozi Ferenc számtalan példát hoz fel arra, hogy a háztáji állattartásban rejlő lehetőségeket hogyan korlátozzák az értékesítés nehézségei, a kiszolgáltatottság és a jelenlegi árubőség, illetve kínálati piac. Akárhogyan számol, ha a kilójáért 3,20 eurós áron vett bikaborjút felnevelve csak 1,70-ért tudja eladni, ezt csak a saját munkaerejének alulértékelésével tudja kigazdálkodni. Sajnos, a gazdálkodók ezen a területen sem tudtak olyan közös értékesítési modellt létrehozni, amely nagyobb árutömegre alapozva stabilabb helyzetben lennének a piacon. És hogyan versenyezhetnének, mondjuk egy dán sertésfarmmal, ahol négy hónap alatt hizlalják fel vágásra a sertéseket, miközben természetes körülmények között egy hízó 8-10 hónap alatt válik vágásra éretté.

Az ágazatban további gondok is nehezítik a kisgazdák életét. A földhöz jutás lehetősége (főleg az állami földekből) inkább utópisztikus elképzelés a helyi gazdálkodók számára, hiába szól a törvény arról, hogy a helyieket kell előnyben részesíteni.  Akinek még van földje, inkább a külföldi tőkeerős befektető csoportoknak adja el, akik többet fizetnek érte, de így egyre nagyobb termőterületek kerülnek idegen kézbe. A folyósított támogatásokat sokszor feleslegesnek tűnő adminisztratív kimutatásokkal kell visszaigazolniuk, „lepapírozniuk”, nem beszélve a hivatalok rendszeres ellenőrzéseiről, amelyek a legkisebb hibát is szigorúan számon kérik. A kisgazda nem alkalmazhat önálló könyvelőt, jogászt, hogy az aktuális jogi útvesztőkben biztonsággal eligazodjon, magának kell utána járnia a lehetőségeknek és a követelményeknek. Miközben várja a föld, hogy megművelje, az állatai pedig hogy megetessék őket.

Ebben a nem irigylésre méltó helyzetben a rendszerváltás után gazdálkodásba fogó generáció tagjai lassan megöregedtek, s egyelőre úgy tűnik, hogy kevesen lesznek, akik követik majd a példájukat. Kálozi Ferenc szerint sajnos azt kell megállapítani, hogy a mostani „jóléti” állapotok között egyre kevesebb fiatal mutat érdeklődést a mezőgazdaság iránt. A faluban lassan egy kézen meg lehet számolni, hányan foglalkoznak mezőgazdasági termeléssel.  Pedig bármilyen magas fejlettségi szintre jut és modern gépekkel ellátott is lesz ez az ágazat, a továbbiakban sem működhet eredményesen a földhöz értők, a belőle élők évszázadokon át megszerzett és öröklődő tapasztalatai, ezeket a munkájukban érvényesítő gazdálkodók nélkül.

Kép és szöveg: szilvássy