Jó Gazda Agrárvállalkozók lapja
(folytatás az előző számból)
A lecsüngő hajtás a felfelé állóhoz képest alaktanilag és fiziológiailag is eltér. A csüngő hajtás ízközei általában rövidebbek; szembetűnő a hajtásszár elvékonyodó jellege. A lelógó hajtásokon jellemzően kisebb az egyes levelek felülete is. A kutatók azt is megállapították, hogy a lefelé csüngő hajtások farészének átmérője, s folyadékvezető képessége is elmarad a felfelé növekvőkétől. A lelógó hajtásokon gyakran kevesebb a levelek száma, s kisebb az egyes levelek felülete is, mint a felfelé igazítottaké. A kutatók azt is megállapították, hogy a lecsüngő hajtások farészének átmérője, folyadékvezető képessége többnyire elmarad a felfelé növekvőkhöz képest. Ráadásul a párologtatásuk és a fotoszintézisük mértéke sem mindig olyan, mint a függőlegesen fölfelé növő szőlőhajtásoké. A többnyire zsúfolt lombozatú tőkék csüngő hajtásainak gyengén megvilágított levelei rendszerint csak korlátozott fotoszintetikus teljesítményre képesek. A lelógó hajtás esetében sokszor gyengébb a vessző beérése és a téli rügyek fagytűrő képessége. Egyes fajtáknál (pl. Rizlingszilváni) a függőlegestől eltérő növekedési irány jól érzékelhető változásokat okoz; más szőlőfajták (pl. Rajnai rizling) ilyen szempontból kevésbé érzékenyek.
A lecsüngő hajtások párologtatása és fotoszintézise sem okvetlenül éri utol a fölfelé törekvő társaik teljesítményét. A lelógó hajtások gyakran rosszul érnek, s fagytűrő képességük sem kielégítő. A hajtásvezetés iránya kihat a rügyek termékenységére és a kötődés mértékére is. Az egyesfüggöny tőkék vesszőin az eredési hely közelében fejlődő rügyek – a kedvező fényellátottság miatt – viszonylag termékenyek. A csüngő hajtáshelyzet következtében fékezett a csúcsdominancia; ez mérsékli a növekedést, azonban elősegíti a virágzást és a kötődést. Ez a sajátosság előnyös az elrúgásra hajlamos fajták esetében, viszont hátrányos lehet az eleve tömött fürtszerkezetűeknél.
A hónaljhajtások gyakran tovább fokozzák az önárnyékolás mértékét. A lehajló főhajtások növekedése ugyan fékezett, viszont ez a sajátos hajtáshelyzet gyakran serkenti a hónaljhajtások fejlődését. A másodrendű hajtások többnyire a lombozat felső harmadán, a fürtzónában idéznek elő zsúfoltságot. A lombszerkezet túlzsúfoltságát gyakran tetézi, hogy a költségkímélés jegyében elmarad a hajtásválogatás és másodrendű hajtások kezelése is.
Az egyesfüggöny-művelésmód kialakítása
- ábra. Első évben a kétrügyes szaporítóanyagból fejlődő vesszők közül (A) az alsót tőből eltávolítjuk, a felsőt két rügyre metsszük (B). A második évben a rügyekből előtörő vesszők közül az erősebbet meghagyjuk, és ebből a törzset meg a kar felét kialakítjuk, a másikat eltávolítjuk (C). CZÁKA, VALLÓ, 2000
- ábra. A harmadik évben a rövid csapból fejlődő vesszők a lombozat és a termés terhe alatt függönyszerűen lehajlanak (D). A negyedik évben neveljük tovább a kart, és a karhosszabító vesszőt a végleges (120 cm-es) hosszban visszametsszük. Az idősebb karrészen már két szálvesszőt hagyunk (E). CZÁKA, VALLÓ, 2000
(folytatás a köv. számban)
Öszseállította: Baltazár Tivadar
