Jó Gazda Agrárvállalkozók lapja
Lezajlott az olimpia, a paralimpia, a Tour de France és számos sportverseny, s amíg korábban doppingbotrányokkal volt tele a sajtó egy-egy világverseny kapcsán, mostanra az ilyen hírek szinte teljesen eltűntek a címlapokról. Pedig a sportolók mintegy fele nem csupán a kemény kitartó munkának köszönheti eredményeit, hanem állítólag „valamit” használhat. Állította ezt többek között egy interjúban Kőbán Rita kétszeres magyar olimpiai bajnok kajakozó is. A „valami” legális tárházának egyik eleme a méhpempő.
A méhpempő a fiatal, 5-12 napos munkásméhek garatmirigyeinek a váladéka. Olyan „életelixír”, amelyet a dolgozó méhek mindössze három napig kapnak, az anyalárva egész élete során. Ennek köszönhetően 5-7 évig is elél, azaz 50-60-szor tovább, mint a dolgozók. A méhpempő összetétele ideális táplálék, van benne minden, ami a hosszú és produktív élethez kell.
A méhpempőt már a 18. században „minden betegséget gyógyító” csodaszernek tartották. Összetételét bizonyíthatóan már 1888-ban kutatták svájci tudósok, de a legjelentősebb felfedezés a francia Boyer de Belvefer nevéhez fűződik, aki már 1938 óta foglalkozott azzal, miként lehet a méhpempőt kinyerni, stabilizálni, konzerválni. Szabadalmát 1953-ban bejegyezték, egy évvel később pedig a francia egészségügyi minisztérium engedélyezte az Apiserum gyógyszerré nyilvánítását. Boyer de Belvefer fergeteges karriert futott be a méhpempőnek köszönhetően. Rangos egyetemeken adott elő, szaklapokat indított, akadémiát alapított, a világ minden táján kitüntetéseket kapott, diplomaták kilincseltek nála, de bejáratos volt XII. Piusz pápához, majd utódja, XXIII. János pápa személyi tanácsadója lett. Csak évekkel XII. Piusz halála után árulta el, hogy négy évig Apiserummal gyógyította a súlyosan beteg pápát. (A méhpempő időskorúaknál történő alkalmazásáról Dr. Caleazzi-Lisi, XII. Piusz személyi orvosa is beszámolt egy 1956-os konferencián. Igaz, nem mondta ki páciense nevét, csak annyit árult el, hogy egy „rendkívüli esetben volt tisztelete alkalmazni a méhpempő kúrát”.)
A méhpempő kinyerésével, gyűjtésével, konzerválásával kapcsolatban meg kell említeni Raymond Fayolle nevét is, aki ismereteit 1955-ben egy vaskos könyvbe foglalta össze. A méhpempő liofilizálással történő konzerválásának a gondolata Dr. Eugen Malý cseh orvosban fogant. Csehszlovákiában 1961-től folytattak hivatalosan is gyógyító tevékenységet méhpempővel. A szakhatósági felügyeletet Dr. Alfréd Weiss és Dr. Ivan Dobrovoda orvosok látták el. A méhpempő gyógyszerré nyilvánítása 1965-ben történt, miután a galgóci Slovakofarma 1958-ban megkezdte az Apiostan (méhpempő alkoholos mézes oldatban) gyártását, majd 1964-ben asztalra tette az L-114-es kísérleti drazsírozott preparátumot, amely már liofilizált méhpempőt tartalmazott. A Vita-apinol – védő bevonatának köszönhetően – nem a gyomorban, hanem a bélben szívódott fel. A Vita-apinolt krém formájában is gyártották és exportálták.
A minőségi méhpempőért mindig is csillagászati összegeket fizettek. Ára azután mérséklődött, hogy a 20. század derekán Franciaországban és Mexikóban ráálltak tömeges előállítására. 1963-ban, amikor a nemzetgazdasági átlagfizetés nálunk 1375 korona volt, a méhpempő 1, másfél és 2 grammos adagjának kiskereskedelmi árát 80, 100 és 120 koronában engedélyezték, miközben a pempőt 300 gramm kristályosodó mézbe keverve kínálták. A méhpempő felvásárlási ára ekkor grammonként 35, majd 26 korona volt. Források szerint a Slovakofarma fénykorában egyes méhészek a méhpempővel egy szezon alatt akár egy takaros családi házra valót is kerestek. A szlovák gyógyszergyár mára megszűnt, az európai piacon lévő méhpempő javarészt kínai eredetű, a honi méhészek közül csak 10-12 foglalkoznak méhpempő kinyerésével. Pedig a jó minőségűt ma is keresik. Egy témával kapcsolatos tanfolyamon hallottam, hogy arab sejkek rendszeresen érkeznek a bécsi repülőtérre, hogy átvegyék beszállítóiktól a garantált minőségű pempőt, amellyel állítólag versenylovaikat doppingolják. Kilójáért 1500 eurót is fizetnek.
Fotó: wikipédia
Gágyor Alíz
