Az oltóvesszők szedése

Az oltás olyan ivartalan szaporítási eljárás, amelynél a szaporított (nemes) növény valamely leválasztott részét egy másik növényen (alany) ejtett sebbe helyezzük, és azzal összenövesztjük. Így szaporíthatjuk gyümölcsfáink többségét. A művelethez nemes fáról szedett oltóvesszőkre és alanyra van szükség. Bár az oltás tavaszi munka, a kiválasztott fáról célszerű még ősszel, lombhullás után megszedni a vesszőket (főleg a fagyérzékeny fajokéit), de a tapasztalatok szerint az sem követ el hibát, aki januárban vagy februárban végzi el ezt a munkát. Az oltáshoz mindig jól beérett egy éves vesszőket kell szednünk. Vigyáznunk kell arra, hogy annak fajtája azonos legyen a kiszemelt alanyéval. Az oltóvesszőket a lombhullás után szedjük, a legalkalmasabb időszak a november és december, mielőtt még a vesszők fagykárt szenvednének. Viszont túl korán sem érdemes oltóvesszőt szedni, mivel a fáknak át kell esniük egy 8-10 ℃ hidegen, ahhoz, hogy nyugalmi állapotba kerüljenek.

A csonthéjas gyümölcsfélékről származó oltóvesszőket (őszibarack, kajszibarack, szilva, cseresznye, meggy) még a fagyok előtt gyűjtsük be, mert ezek sokkal érzékenyebbek mint az almatermésűek (alma, körte, birs, naspolya). Az almástermésűek oltóvesszejének szedése is november-decemberben a legideálisabb, de akár februárban is megtehetjük. Az oltóvesszőket a termő anyafák déli oldaláról kell szedni, mert ott az ágak mindig fejlettebbek. Az oltóvesszők tövét és hegyét ne használjuk oltásra, mert ott a rügyek éretlenebbek és fejletlenebbek. A túl vastag vagy túl vékony vesszők sem alkalmasak az oltásra. Legjobbak a ceruza és az ujjnyi vastagság közötti vesszők (5-12 mm). Maga az oltóvessző hossza 30-40 cm legyen, amin levélrügyek vannak. A levélrügyeket onnan ismerhetjük fel, hogy hegyesebbek és hosszúkásabbak mint a virágrügyek, amelyek kerekdedebbek. Figyeljünk arra, hogy a vesszők egészségesek legyenek, ne legyen rajtuk betegség vagy kártevő. A szedést lehetőleg fagymentes időben végezzük. Ha fagyos időben kerítünk rá sort, akkor csak kesztyűben nyúljunk a vesszőkhöz, mert ellenkező esetben a meleg kéz foltokat okozhat rajtuk. Szedjük le róluk a száraz leveleket.

Oltásra olyan vesszőket válasszunk, amelyeken hajtásrügyek és nem termőrügyek vannak. Általában a koronaágak vezérágán, a korona szélén levő hosszú vesszőkön több a hajtásrügy, míg a rövidebb vesszőkön inkább termőrügyek vannak. Érdemes megjegyezni, hogy a túl erős, vastag vesszők általában nem valók oltásra. A megszedett vesszőket kötegeljük, címkézzük. (írjuk fel rá a faj, a fajta, a gyűjtés idejét és helyét!) A kötegelt vesszőket ezután a ház stb. északi oldalán (tehát teljesen árnyékos helyen) vermeljük el. Olyan mély gödröt ássunk, hogy ha beleállítjuk a vesszőket, csak a csúcsuk látsszék ki. A kötegek közé szórjunk tiszta, korhadó anyagoktól mentes, nyirkos homokot. Hűtőszekrényben 1-5 ℃ között tárolhatjuk az oltóvesszőket tavaszig műanyag zacskóba csomagolva vagy frissen tartó fóliába tekerve, de semmiképp se tegyük be őket fagyasztóba. Különösen tavasz felé kell az oltóvesszőket hidegen tartani. Lakóházak pincéjében bizonytalan a vesszők teleltetése, mert a pince lehet sokszor túl meleg is, és a párás levegőben penész is felléphet. Jegyezzük meg, amelyik vessző hajtásnak indult, rügyezik, az már nem való oltásra! Figyeljünk arra is, hogy az ugyanazon fajtán belül a korábban szedett vesszők előbb hajtanak ki, tehát korábban kell őket felhasználnunk.

Az oltóvesszők tövét és a hegyét ne használjuk oltásra, mert a vessző hegye éretlen, a tövén pedig fejletlenek a rügyek. Az oltóvesszők szabdalásakor vizsgáljuk meg a metszlapokat, nincsenek-e rajtuk foltok, ha igen, akkor a vessző vagy beteg, vagy fagyott, tehát oltásra alkalmatlan. Arra is figyeljünk oda, hogy a héj alatt a fatest ne legyen barnás vagy feketén foltos, mert az ilyen vessző sem használható fel.  (sz-md)