Szükségből előny is kovácsolható

[dropcaps]Két-három évtizeddel ezelőtt a dél-szlovákiai települések zömében, ilyentájt tavasszal, jó időben a frissen felhúzott fóliasátrak felszínéről visszaverődő napfény sugarai vontak koszorút a táj fölé, egyértelműen arra utalva, hogy az ott élők kemény, szorgalmas munkával keresik meg azt a kiegészítő jövedelmet, amire az életszínvonaluk szinten tartásához szükségük van. Mára változott a kép: az egykori „sátorvárosok” helyett jobbik esetben gondozott pázsit, grillező és fürdőmedence, vagy esetenként néhány gyümölcsfa díszeleg a kertekben, de sok helyen még őshüllők gerincmaradványaira emlékeztető elhagyott csupasz fóliavázak utalnak egy sikeres ágazat gyors és könyörtelen leépülésére. Az okokat sokan és sokféleképpen magyarázzák, az indoklások általában a szabaddá tett piaci verseny könyörtelen árháborújának és a közös ország közös piacának felbomlása következményeként értékelik a hazai zöldségtermesztés elmúlt két évtizedes vesszőfutását.[/dropcaps]

Kétségtelen, hogy az akkori háztáji termelési rendszer művelői nem voltak képesek lépést tartani a szabaddá tett egyre élesedő piaci verseny követelményeivel, a fejlesztésekhez szükséges forrásaikat pedig beruházások helyett a rendszer jellegéből adódóan elsősorban jövedelem-kiegészítésre fordítotva felélték. Persze az okok jóval mélyebb strukturális problémákra is visszavezethetők, amelyek kezelésére nem volt, nem jutott elegendő energia az állam részéről sem, így mára szinte mantrává vált, hogy a zöldségtermesztés olyan veszteséges ágazat, amit kicsiben egyáltalán nem érdemes művelni. Tény, hogy a közgazdasági elvek ezen a területen is érvényesülnek, vagyis a hatékony és kifizetődő termelésnek megvannak a maga nagyságrendi követelményei, de ezek a mutatók egységnyi területre érvényesek.

A szlovákiai zöldségtermesztés rendszerváltás utáni történetének egyik jellemző vonásává és elfogadott tézisévé vált a felismerés, hogy a kisebb felületen árutermelés céljából végzett zöldségtermesztés nálunk egyáltalán nem kifizetődő. Az olcsón behozott külföldi zöldség sok hazai termelő kedvét vette el attól, hogy beszálljon a könyörtelen versenybe. Szerencsére vannak kivételek, amelyek bizonyítják, hogy hozzáértéssel és entuziazmussal, illetve pontos és minőségi munkával fel lehet venni a versenyt még a nagyüzemi formák által biztosított kedvezőbb feltételekkel is. Természetesen volumenben, vagyis a termés mennyiségében nem, ugyanakkor a minőségre összpontosítva ma is eladható a követelményeknek megfelelő minőségű zöldség, amit a saját lehetőségek gazdaságos kihasználásával hatékonyan lehet kitermelni.

Ezt az elvet vallja egy mátyusföldi településen gazdálkodó házaspár is, amely évtizedek óta uborkatermesztéssel foglalkozik, és a rendszerváltás utáni időszakban is elsősorban azt kereste, hogyan lehet megfelelni a megváltozott követelményeknek. Sok tanulással, utánajárással, számtalan hibával szembesülve, azokat kiküszöbölve mára sikerült olyan rendszert kiépíteniük, amellyel a családi házuk mellett levő mintegy 7 áras fóliasátorban kőgyapoton, hidropóniás termesztési rendszerben minőségi uborkát tudnak csaknem az egész évben folyamatosan előállítani. A rendszerük költségtakarékos, egyedi megoldású, amelyben a szakember által kidolgozott tápoldatozási programot saját elképzelés alapján összeállított szállító rendszer juttatja ki a növényeknek. Úgyszintén egyedi és költségtakarékos az a hőgazdálkodási módszer, amellyel kora tavasszal a fiatal palánták hőigényét kielégítik. Rendhagyó riportukban, amelyben azt kérték, nevük említése nélkül szerepeljenek, készségesen elmondták a működtetéssel kapcsolatos tapasztalataikat, sőt, aki konkrétan érdeklődik a módszer iránt, annak szívesen meg is mutatják. (Név és cím a szerkesztőségben).

Amint mondják, az új módszerre való átállást az kényszerítette ki, hogy a hagyományos intenzív termesztés következtében a kertjük talaja tönkrement, a talajuntság és a fertőzések miatt egyre csökkentek a hozamok. Az egykori zöldségtermesztési kutatóintézetből azt a tanácsot kapták, hogy legalább fél méter mélységben cseréljék ki a talajt, vagy térjenek át más módszerre. Két módszer közül választhattak, mind a vödrös, mind pedig a hidrokultúrás módszernek megvolt a maga előnye, a vödrös módszer alapjában véve átmenet a talajban való termesztés és a hidropóniás módszer között, így inkább a hidrokultúrát választották. S noha előtte is uborkát termesztettek, az átállás természetesen új szemléletet, új technológiai megoldásokat igényelt. A hozzá szükséges ismereteket a termelőket látogatva, szakmai fórumokon való részvétellel, szakkönyvek böngészésével szinte apránként gyűjtötték össze. Olyan fogalmakkal és kifejezésekkel kellett részletesen is megismerkedniük, mint a pH-érték, vagy az EC, ami víz vagy a talaj elektromos vezetőképességét jelöli, és áttételesen a sótartalmat is mutatja. És kellett hozzá a józan paraszti észen alapuló problémamegoldó képesség is, ami által képesek voltak olyan megoldásokat találni, amelyek megfelelnek a saját feltételeiknek, egyszerűek, költségtakarékosak. Ilyen például az öntözőrendszerük, amelynek alapja egy füvet öntöző rendszer szabályozója, amit az uborka igényei szerint összeállított tápoldatozási feltételek szerint állítanak be úgy, hogy az a növény számára lehetőleg optimális időben és mennyiségben adagolja a növekedéshez szükséges tápanyagokat és a vizet. A tápoldatot magyarországi szakember ajánlásai alapján alapanyagokból keverik, nem kész keveréket vásárolnak. Szerencséjük, hogy a tápoldatozásra használt vizük a célnak kiválóan megfelel, hiszen alacsony az EC értéke. Ehhez természetesen az is kellett, hogy 75 méteres mélységből, több vízzáró rétegen átjutva hozzák fel. A hidrokultúrában a vízminőség alapvető kitétel, alapjában meghatározza, érdemes-e a rendszerre átállni. Előnye a rendszernek az is, hogy a pontos tápoldatozás eredményeként nincs gond a szermaradványokkal. A tápoldatot 6 ezer literes tartályban keverik, kijuttatását alapvetően a napsugárzáshoz mérten időzítik. Lényege, hogy ha jó idő van, több a napfény, akkor gyakrabban, akár 15-20 percenként is bekapcsol az adagoló rendszer, ha borús az idő, kevesebbet párologtatnak a növények, így a víz-és tápigényük is alacsonyabb. De míg a nagytermelőknél, az üvegházakban mindezt már számítógépes programok felügyelik, és kidolgozott algoritmusok irányítják, náluk ezt maguknak kell számon tartaniuk és szabályozniuk, hogy megfeleljen a növények igényeinek. Egyúttal arra is oda kell figyelni, nincs-e valami hiba a működésben, ami esetleg károkat okozna.  Ez az ára annak, hogy a termesztési szezonban valakinek folyamatosan ügyelnie kell a működésre, így a hosszabb szabadság náluk szóba se jöhet.

A fóliaházuk borítása két rétegű, ami eleve biztonságosabb hőszabályozást nyújt, de kora tavasszal, a palánták telepítésének időszakában ez nem elegendő, így a sorok fölé további 2-3 soros fólialagutat is telepítenek, amelyben vékony csőben folyó meleg víz biztosítja a szükséges hőmérsékletet. Ezzel a módszerrel minimalizálják a fűtési költségeket, ugyanakkor lehetővé válik, hogy évente két alkalommal tudjanak állományt telepíteni. A rendszerük bevált, működik, és tapasztalataik szerint gyorsabban hoz termést, mint a hagyományos talajban való termesztés. A telepítés után 6 héttel már termést ad. Az értékesítésben a termés meghatározó részét elsősorban a nagyraktárak viszik, árpolitikájukat az szabja meg, mennyi az adott termék behozatali ára, ennél többet a hazaiért sem fizetnek.

A házaspár állítása szerint napjankban már csak a minőségi terméket lehet jó áron értékesíteni, és ezt a minőséget hosszabb távon is garantálni kell. A kicsiben való zöldségtermesztéssel kapcsolatban azonban nincsenek illúzióik. Ma már komoly műszaki színvonalat célzó befektetések nélkül csak ideig-óráig lehet állni a versenyt, véleményük szerint a nálunk is egymás után épülő nagyberuházások, termálvizes fűtésű üvegházak pár éven belül véglegesen ellehetetleníthetik a kisebb árutermelő zöldségeseket. Talán a szakminisztérium által nemrégiben bejelentett lehetőség, hogy az üzletláncokba 50 km-es körzetből közvetlenül is szállítani lehet majd a hazai zöldséget, hozhat némi kedvet, fellendülést, de a piaci verseny könyörtelen, aki nem lesz képes árban is versenyezni, természetesen a magas minőség mellett, az lemorzsolódik. Így hát, továbbra is időszerű a kérdés, hogy a pozitív példák és az adott lehetőségek közötti sikerek ellenére 5-10 éven belül lesz-e még árutermelő zöldségtermesztő, vagy a mostaniak már valóban az utolsó mohikánok lesznek, akik csak emlékeztetni fognak egy valaha szebb napokat látott sikeres ágazatra…

Kép és szöveg: Szilvássy