[dropcaps]A hazai zöldség- és gyümölcstermesztés évek óta tartó mélyrepülésének látható és kézzelfogható jelei egyértelműen bizonyítják, hogy a kifejezetten kézimunka-igényes termelői ágazatok számára az elmúlt évtizedben nem túl sok babért termett. Másképpen fogalmazva, ezeknek az ágazatoknak a fejlődéstörténete kísértetiesen hasonlít egymásra, hiszen a zöldségtermesztés egykori húszezer hektáros vetésterületétnek csökkenését szinte egy az egyben kopírozva a gyümölcsösök termőterülete is hozzávetőlegesen hasonló nagyságrendben zsugorodott össze.[/dropcaps] Napjainkban az adatok szerint gyakorlatilag alig több mint 3 ezer hektárról kerül a piacra a mintegy 50 ezer tonnányi mennyiségű gyümölcs, aminek jelentős részét külföldön értékesítik. Miközben a hazai gyümölcsfogyasztás még mindig alacsony szintje mellett is ennek a mennyiségnek legalább a háromszorosa fedezné csak a teljes önellátás igényeit. Mégis, ekkora kereslet mellett, a figyelemre méltó piaci lehetőségek ellenére sem kapkodnak a gazdálkodók a gyümölcsösök vagy egyéb speciális ültetvények telepítése iránt.
Az indokok sokfélék, felsorolásuk meghaladná e rövid cikk terjedelmét, de a drága telepítési költségek, a rendezetlen tulajdonviszonyok és az alacsonynak tartott vagy hiányzó támogatások mellett ritkábban esik szó a hazai mezőgazdaság és élelmiszeripar transzformációjának és privatizációjának egyik drasztikus következményéről, a konzervipar totális leépítéséről. Mintha elfeledkeztünk volna a termékértékesítési láncban betöltött fontos szerepéről. A speciális ágazatok fejlesztésére eddig kidolgozott koncepcióknak sem ez a meghatározó, vagy legalábbis fontos eleme. Pedig a fejlett, működő termékpiacokkal rendelkező országok tapasztalata, hogy a konzerviparnak a termékláncban jelentős szerepe van. Amíg ezt nem tudatosítjuk, a nálunk hiányzó konzervgyárak fejlesztések nélkül is hosszú távra konzerválni fogják a meglévő problémákat.
Szilvássy László
Jó Gazda Agrárvállalkozók lapja
