Jó Gazda Agrárvállalkozók lapja
A szőlőmetszés gyakorlati fogásai hosszú évezredek alatt tökéletesedtek, és az utolsó száz év kutatási eredményei fejlesztették ki a különböző metszési rendszereket.
A szőlőtőkét évről-évre rendszeresen metszük. A metszésnek két fő célja van: egyrészt célszerű tőkeforma kialakítása és fenntartása, másrészt rendszeres, jó minőségű és tetszetős termés elérése. Ennek megfelelően a telepített tőkét az első években a metszéssel bizonyos tőkeformára neveljük, azaz „alakító metszésben” részesítjük. Később pedig termőre metszéssel igyekszünk a termőegyensúlyt és a tőkeformát fenntartani. A fentiek alapján a termesztők között a szőlő metszésével kapcsolatban két fogalom terjedt el, illetve vált ismeretessé: az idősebb tőkerészek kialakítását és fenntartását „tőkeművelésmódnak”, a tőkerészeken fejlődött vesszők visszavágását pedig „metszésmódnak” nevezzük. A tőkeművelésmód és a metszésmód – előbbi elkülönítésük ellenére – szorosan összefügg, kiegészíti egymást, hiszen minden tőkeformát csak bizonyos metszésmóddal tudnak a szőlőtermesztő gazdák kialakítani.
A szőlőtőke alakját – a fás részek nagyságát, terjedelmét és térbeli elhelyezését – más szóval a tőkeművelésmódot számos tényező befolyásolja, határozza meg. Ezek között a legjelentősebb a környezeti viszonyok. Fontos tényező még a fajta, és a termesztési cél is.
A környezeti viszonyok közül az éghajlat és a talaj szerepét kell hangsúlyozni. Az éghajlati elemekből a hőmérséklet, pontosabban a téli fagy erőssége és gyakorisága hat legjobban a megválasztható tőkeművelésmódra. Mivel a szőlő fagyérzékeny növény, csak takarással termeszthető ott, ahol a hőmérő higanyszála gyakran süllyed -15 C fok alá. Ez a helyzet általában a szőlőtermesztés északi határához közel fekvő országokban, tehát Magyarországon és Szlovákiában is. Ezeken a termőhelyeken olyan alacsony tőkeformát ésszerű kialakítani, amelynek idős tőkerészeit és termővesszeit könnyen takarhatjuk.
A tőkeművelésmód megválasztását a fajta is döntően befolyásolja. A hagyományos művelésekre minden fajta alkalmas, viszont magas művelésre pl. csak az, amelynek fagytűrése aránylag jó, és ilyen műveléssel is rendszeresen is jó minőségű szőlőt terem. Így pl. magas művelésre a Rizling-szilváni, és a Piros tramini fajta különösen megfelel. Viszont a Bánáti rizling vagy a Mézes fehér nem alkalmas.
A termesztési cél a tőkeforma megválasztását szintén befolyásolja. A nagyobb idős tőkerészekkel rendelkező, kordonművelésű tőkén pl. jobb minőségű bor termeszthető, mint a Guyot-művelésűn. Ez utóbbin viszont szép, nagy tetszetős fürtök fejlődnek, ezért ez a tőkeforma a csemegeszőlő-termesztésre jól megfelel.
A termő szőlő metszése
A metszéshez alapismeretek szükségesek. A szőlő metszésekor a vesszőt különböző hosszúságúra vágjuk vissza: az egy-, kétrügyesre meghagyott vesszőrészt rövidcsapnak, a három-, ötrügyeset hosszú-csapnak, a hat-nyolc rügyeset félszálvesszőnek, az ennél hosszabbat pedig szálvesszőnek nevezzük. E megkülönböztetés azért fontos, mert a cseren levő csap rügyei minden esetben termékenyebbek, mint a sima csapé.
Rendeltetés szerint megkülönböztetünk: termő-, ugar- és biztosító csapot. A termőcsap a cserrészen helyezkedik el, különböző hosszúságú lehet. Elsősorban a terméshozás a feladata. Az ugarcsap – amely cser- és sima csap is lehet – legtöbbször kétrügyes rövidcsap. Ezen fejlődnek a következő évi termővesszők. Az ugarcsap is ad termést, elnevezését tehát csak a rendeltetése adja.
A biztosítócsap – amelyet legtöbbször alsóbb helyzetű fattyúvessző visszavágásával kapunk – a felmagasodott, idősebb tőkerészek felváltására, ifjítására szolgál. Ez is rövidcsap.
Fagyjárta vidéken intenzív művelésű tőkén – pl. kordonművelésűn – a tőke tövén évről évre hagyunk – legtöbbször cseren – ilyen biztosító csapot. Az ezen fejlődött vesszőket „biztosítékul” télre takarjuk. Ha a szabadon álló tőkerészek elfagynak, akkor a biztosítócsap takart vesszőjéből várhatunk termést. Ezért ezt a csapot még „fagycsapnak” is nevezik.
A tőkén jól látható világos és alapi rügyek, valamint nem látható rejtett rügyek vannak. Ezek eltérő fejlettségűek és értékűek. Metszéskor legtöbbször csak a világos rügyeket vesszük számításba. Ezek a legfejlettebbek és a legtermékenyebbek.
A rügyben már az előző nyáron kialakulnak azok a fürtkezdemények, amelyek a következő évi termést adják. A tudomány és a szakemberek mai álláspontja szerint a fürtök száma és nagysága az előző évben, a fürtön levő virágok száma pedig a fakadás után alakul ki.
A világos rügy termékenysége számos tényezőtől, így pl. a fajtától, a tőkén való helyzetétől, a környezeti viszonyoktól, és a tőkeművelésmódtól függ. A termékenységet a hajtáson fejlődő fürtök száma és nagysága határozza meg. Vannak termékeny fajták (pl. Rizlingszilváni, Olaszrizling, Cirfandli) és kevésbé termékenyek (pl. Szürkebarát, Médocnoir). De nemcsak a fajták, hanem az egy vesszőn levő rügyek termékenysége is különböző. Egyes fajtákon az alsó két-három rügy többnyire terméketlen, másokon pedig még az alapi rügyek is termékenyek (pl. Ezerjó, Kadarka, Kövidinka). Általában a vessző alsó rügyeinek termékenysége kisebb a magasabban elhelyezkedőknél. A szálvesszőn sorrendben feljebb levő rügyek átlagosan több és nagyobb fürtöt hoznak, mint az alsóbb helyzetűek. A környezeti viszonyoknak, a termékenységet befolyásoló szerepe is általánosan ismert. A trágyázott, jó vízgazdálkodású talajon termékenyebb a tőke, mint a homokon.
