Jó Gazda Agrárvállalkozók lapja
A gyümölcstermő növények megszokott metszési időszaka lombhullatástól rügyfakadásig, nagyjából október végétől március közepéig tart. Egyes gyümölcsfajok metszését pirosbimbós állapotban ajánlják elvégezni (őszi- és kajszibarack), részben azzal az indokkal, hogy ha netán tavaszi fagy érte, akkor több virágot lehet meghagyni, illetve ebben az időszakban az egyes kórokozók kevésbé fertőznek. Az állítások csak részben igazak, mert a fagy az adott területen nem tesz különbséget a fák között. Pirosbimbós állapotban a termőrügyek már enyhe érintésre is könnyen lepattannak, ezért óvatosan kell mozognunk az ágak között. Fontos, hogy a metszési időszak – a nyugalmi időszakban – hosszú legyen, ám a munkára alkalmas napok száma nagyon változó, függ a megmetszendő növények számától és az időjárástól. Általános szabály, hogy a tél végi metszést legkésőbb március közepéig be kell fejezni a tavaszi lemosó permetezés miatt.
A vesszők visszametszése
A metszetlen vesszőhöz viszonyítva hosszú, középhosszú, rövid, és igen rövid metszést különböztetünk meg. A metszetlen vesszőkön rendszerint csak a csúcsrügyből és a közvetlenül alatta levő oldalrügyekből képződik gyenge vagy középhosszú hajtás. A vessző felső harmadának oldalrügyeiből rövid szártagú termőrészek fejlődnek, az alsó rügyek pedig nem hajtanak ki. A vesszők hosszú visszametszésekor (kb. a harmadát távolítjuk el) a végálló és oldalrügyekből hosszú vagy középhosszú hajtásokat kapunk. A vesszők alsó oldalrügyeiből rövid hajtások és termőrészek képződnek. A vesszők rövid visszametszésekor (kétharmadát metsszük le, a harmada megmarad) a végálló és az alatta levő oldalrügyekből erős növekedésű, hosszú hajtásokat kapunk. Minden rügy kihajt, a termőrész-berakódás azonban elmarad. A vesszők túlzottan rövid visszametszése (1–3 cm hosszú) rövid szártagú termőrészképződést eredményez.
Általánosságban megállapítható, hogy minél erősebben metsszük vissza a vesszőt, annál erőteljesebb lesz rajta a hajtásfejlődés. Erős metszésről beszélünk, ha a vesszőt harmadára vágjuk vissza (rendszerint a vessző kétharmadát eltávolítjuk). Középerős metszéskor felére vágjuk vissza a vesszőt, és a kihajtás is középerős lesz. Gyenge metszésnél a vesszőt kétharmadára vágjuk vissza (egyharmadát távolítva el). Igen erős (gyűrűre metszés): ekkor a koronarész (vessző, gally, ág) alapján ülő fejletlen rügyeket vagy a kéregráncokban rejtőző alvórügyeket késztetjük kihajtásra úgy, hogy egészen az alapra metszünk. A gyűrűre metszés nem azonos a tőből való eltávolítással.
Őszi (téli) metszés
Az őszi (téli) fametszés kiváló alkalom arra, hogy a csupasz, kopasz vagy beteg ágaktól megszabaduljunk. Az ápolatlan, illetve gallyakkal túlzsúfolt lombkoronát is érdemes megritkítani, ezenkívül a szabálytalanul növő gallyakat is megkurtíthatjuk, vagy teljesen el is távolíthatjuk. A metszést lehetőleg mindig elágazásnál végezzük, ám olykor máshol is tehetjük. Előfordulhat, hogy a hirtelen nyári esőtől beindult a lombkorona, vízhajtásokkal zsúfolt, ilyenkor ajánlatos ezeket tőből eltávolítani. Próbáljuk meg a ritkítást arányosan végezni, ha sűrű már a korona, úgy végezzük, hogy a fának minden része elegendő napfényt kapjon. A levágott részeknél a fa kissé megbütykösödik. Ha időben végezzük a folyamatot, és a metszés helyét vízzel, vagy valamilyen nedves, zselés, természetes anyaggal kenjük be, akkor ez a heg, seb sokkal szebb lesz, szebben záródik a fa azon a helyen. Ha azt szeretnénk, hogy az adott metszésnél a levágott ág ne nőjön vissza, akkor a sérülés helyét viasszal is lezárhatjuk, ezt azonban legalább néhány nappal a metszés után végezzük, hogy ne tegyünk kárt a növényben. Bármelyik időpontban metszünk is, ne feledkezzünk meg a sebek gondos kezeléséről valamilyen sebzáró anyaggal.
Ennek a metszésnek természetesen hátrányai is vannak. Azokon a napokon például, amikor a levegő hőmérséklete mínusz két fok alá csökken, szüneteltetnünk kell a metszést, mert a metszett felületen fagyási sérüléseket szenved a növény. Lombtalan állapotban általában nehezebb, illetve nagyobb gyakorlat szükséges a metszés erősségének megítéléséhez. A metszési sebek – megfigyelések szerint – ebben az időszakban nehezen gyógyulnak. A sebkezelő anyagok kijuttatása is gondot okozhat. Az időjárásból adódó nehézségek – fagy, hó, eső, sár – szintén hátráltatják a metszési munkákat, s fokozzák a balesetveszélyt is.
Miben különbözik a téli metszés a nyáritól?
A mérsékelt égöv évszakokkal változó klímaviszonyaival a fás szárú növények is négy különböző anyagcserefázison mennek keresztül. Kora tavasszal (március-április) az előző évben raktározott asszimiláták (tápanyagok) mobilizálódnak, ezzel a fanedv-áramlás beindul és a fa miden szükséges tápanyagot a kipattanó rügyekhez szállít. Késő tavasztól nyár közepéig a méreti növekedés (vastagságban és magasságban) megy végbe; amikor a fotoszintézis és egyéb anyagcsere folyamatok teljes erővel zajlanak. Késő nyártól lombhullatásig az újonnan felépített asszimiláták fölöslege a következő évre a növényi szövetekben tartalék formájában elraktározódnak. Novembertől februárig a biokémiai folyamatok leállnak. Az év ezen lefolyása alapján érthető módon másként hat a téli- vagy a nyári metszés a fára, mivel a fa mindig más fiziológiai (élettani) állapotban van. Ennek következtében ugyanarra a beavatkozásra egészen máshogyan reagál.
Miért kedvezőtlenebb a téli metszés a nyári metszésnél?
Amennyiben a faszövet a nyugalmi időszakban sérül meg, akkor a fának a védekező mechanizmusa nincs működésben, mely a fát a károk mérséklésében segítené. A (beavatkozásban) érintett szövet a levegő beáramlásának és a kórokozók – baktériumok és fabontó gombák – behatolásának, anatómiailag és biokémiailag is ki van téve. A sérülés közvetlen környezetében nem történik fokozódott sejtosztódás, mely a sebek elzáródására szolgálna (egyfajta dudorképződést követően), mivel a vegetációs időszakon kívül egyáltalán nem zajlik sejtosztódás. A vágási sérülések így mindaddig védtelenek maradnak, amíg az élettani folyamatok a kora tavasszal be nem indulnak. Ezzel megnövekszik annak a veszélye, hogy háncs-, kambium- és a szövetek nagyobb területei halnak el, és a fát egy gombafertőzés támadja meg.
Egyes fafajtáknál a télen véghezvitt vágási sérülések nedvedzésre késztetnek, és amint a nedvkeringés beindul, mézgát eresztenek, mint például a juhar (Acer), a nyírfa (Betula), gyertyán (Carpinus), sárgafa (Cladrastis), som (Cornus), dió és feketedió (Juglans). A kifolyó nedv oldott cukrot tartalmaz, amely így vonzó tápanyag számos baktérium és gomba számára.
Ha a fa koronáját viszonylag erősen megmetszették, ám tartaléktápanyagokban gazdag (a múlt évben elraktározott asszimilátokban, melyeket a fa az eltávolított ágakhoz már nem tud szállítani), akkor a fa hajlamos a növekedési fázis kezdetén túlzott kompenzációs reakcióra. Számos alvó rügy hajt ki, és spontán módon új rügyeket hoz, hogy az elvesztett koronarészt pótolja. A ritkító metszések kívánt hatása (fényellátottság növelése) így rövid időn belül meghiúsul. Az újonnan képződött korona néhány éven belül sűrűbbé és sötétebbé válik, mint amilyen előtte volt, és rövid időn belül további vágások elvégzését követeli meg. A megismételt, erőteljes visszavágások egyre inkább gyengítik a fát és érzékenyebbé teszik a fakorhadással, betegségekkel és a kártevőkkel szemben.
Egy további teljesen másfajta körülmény ugyancsak negatívan hat a fára. Az elérni kívánt fényellátottság szintjét, ami gyakran a koronametszések célja, a fa lombmentes téli állapotában aligha lehet megbecsülni. Gyakran ez túlzott mértékű beavatkozásokhoz vezet, amellyel a fa a nagyobb sérüléseket már a vastagabb ágak területén (több, mint 10 cm) szenvedi el, szükségtelenül sok lomhordozó koronatömeget veszít el, és ennek következtében egy erőteljes kompenzációs reakciót mutat.
Mikor nem szabad metszeni a fákat és miért?
Semmi esetre sem szabad a fákon koronametszéseket végezni: kora tavasszal a rügyfakadás és lombhajtás, valamint ősszel a lombszíneződés és lombhullatás időszakában, ugyanis a fák ebben a két stádiumukban a legérzékenyebbek és legesendőbbek a külső beavatkozásokkal szemben.
Összeállította: Baltazár Tivadar
